A több, mint egy éve tartó bezártság és az ezzel együtt járó stressz, szorongás, bizonytalanság, feszültség rányomja a bélyegét a párkapcsolatainkra is. Több a konfliktus és az ebből fakadó vita, amelyet ha hagyunk elfajulni, az akár végzetes is lehet a kapcsolatunk jövőjét illetően. Ugyanis nem mindegy, hogy milyen kommunikációs stílusban vitatkozunk.

John Gottmann, amerikai pszichológus és párkapcsolat-kutató azt figyelte meg, hogy vannak olyan kommunikációs jegyek, amelyek alapján 90%-os pontossággal bejósolható, ha egy kapcsolat a vége felé tart. Nézzük meg, hogy mik is ezek, annak érdekében, hogy mi magunk is felismerhessük, ha rossz irányba tartunk a vitáink során és tudatosan tudjuk óvni a kapcsolatainkat az eldurvuló veszekedések végzetes következményeitől.

Kritika

Nem mindegy, hogy panaszkodunk, vagy helyette kritizáljuk a partnerünket. A panasz konkrét kérdésről szól, amíg a kritizálás a társunk személyiségét, jellemét veszi célba és az egész lényét támadja. Gyakran elhangoznak ilyenkor a „te mindig, te soha” általánosítások, amivel arra utalunk, hogy a másik félnek állandó és negatív személyiséghibája van. Ettől az áldozat bántalmazva, visszautasítva és megbántva érzi magát.

A konstruktív megoldások érdekében mindkét félnek erőfeszítést kell tenni arra, hogy elengedje a haragot és keserűséget és a nyílt és őszinte kommunikáció segítségével találjon megoldást. Ha őszintén kifejezzük az érzéseinket, azáltal kiszolgáltatottakká is válunk. Viszont ez egyúttal lehetőséget nyújt a meghittségre és kapcsolódásra, egymás megnyugtatására és megvigasztalására. Ha valamelyikünk hibázik és a másik nem támadja hanem támogatja, az erős alapjául szolgál egy tiszteleten és szeretetteljes odafigyelésen alapuló kapcsolatnak.

Mit tehetünk másként?

A kritika ellenszere az, ha hibáztatás nélkül panaszkodunk. Minden panasz mögött megbújik egy kívánság, egy vágyakozás, érdemes inkább ezzel indítani a beszélgetést. Beszéljünk az érzéseinkről E/1 személyben, küldjünk „én” üzeneteket egy pozitív igény megfogalmazásával együtt. Kerüljük a „te” üzeneteket (amikor a másikról beszélünk) és a negatív ítélet kifejezését, amit a partner támadásnak érezhet.

Jó kiindulás, ha arra figyelek: Mit érzek? Mire van szükségem a páromtól?

Kritika: „Mindig csak magadról beszélsz és sose érdekel, hogy én mit szeretnék mondani. Nem hiszem el, hogy ennyire önző vagy! Sose gondolsz másokra, pláne nem rám!”

Alternatíva: „Úgy érzem kimaradtam a ma esti beszélgetésünkből, pedig szükségem lenne arra, hogy elmeséljem mi történt ma velem. Beszélhetnénk erről?”

Ezek a mondatok magukban foglalják, hogy hogy érzem magam és mire van szükségem. Nincs bennük hibáztatás vagy kritika, amelyek megelőzik azt, hogy a beszélgetés vitává fajuljon.

Megvetés

A megvetés olyan ellenséges, lekezelő viselkedés, amely agressziót és haragot takar. A válás első számú előrejelzője. Többféleképpen jelenhet meg a kommunikációban: sértegetés, szarkazmus, gúnyolódás, cinizmus, rosszindulatú humor formájában. De még az olyan nem verbális kommunikáció is ide tartozik, mint például a szemforgatás (ami összefügg a magasabb válási aránnyal).

A megvetés a legmérgezőbb a kapcsolatra nézve, mert ilyenkor valójában gonoszak vagyunk, undort, utálatot fejezünk ki és felsőbbrendűséget sugárzunk. Erkölcsi fölénybe érezzük magunkat, miközben a célpont értéktelennek érzi magát. A megvetés egyszerűen fogalmazva azt üzeni, hogy „jobb vagyok nálad és te kevesebb vagy, mint én.”

A kutatások még arra is rámutatnak, hogy az egymást megvető párok nagyobb eséllyel betegszenek meg fertőző betegségekben. A régóta jelenlévő negatív gondolatok még az immunrendszert is gyengítik.

Mit tehetünk másként?

A megvetés ellenszere a megbecsülés és a tisztelet kiépítése a párkapcsolatban. Igyekezzünk rendszeresen, apró dolgokban kifejezni a hálánkat, szeretetünket és tiszteletünket a partnerünk iránt.

Megvetés: „Elfelejtetted beindítani a mosogatógépet? Huh, olyan hihetetlenül lusta vagy.” (szemforgatás)

Alternatíva: „Megértem, hogy mostanában elfoglalt vagy, de megtennéd, hogy beindítod a mosogatógépet, amikor későig dolgozom? Hálás lennék.” Ebben az esetben már az elején kifejezzük a megértésünket, hogy nem lustaságból fakad a mosogatás hiánya, nem hangzik el megvető kijelentés és nem felsőbbrendű pozícióból beszélünk. Ellenben elhangzik egy tiszteletteljes kérés, ami elismerő nyilatkozattal zárul.

Védekezés

A védekezés gyakran a kritikára adott válasz. Amikor úgy érezzük, hogy igazságtalanul vádolnak, akkor kifogásokat keresünk, vagy áldozatként állítjuk be magunkat remélve, hogy a partner visszavonulót fúj. Hárítjuk a felelősséget és inkább ellentámadásba lendülünk a partnerünket hibáztatva, azt üzenve, hogy „nem én vagyok a probléma, hanem te”.

A védekező fél nem hátrál meg, nem vállalja a felelősséget és nem kér bocsánatot. Így ez a stratégia szinte soha sem sikeres, ettől a probléma nem oldódik meg, a konfliktus viszont csak tovább fokozódik.

Mit tehetünk másként?

Ne váljunk védekezővé, hanem vállaljuk a felelősség ránk eső részét és mutassunk érdeklődést a partnerünk érzései iránt, vegyük figyelembe azt, hogy mire van szüksége. Ekkor indulhat meg valódi párbeszéd a vitás kérdéssel kapcsolatban.

Védekezés: „Nem miattam fogunk elkésni. Te kezdesz el mindig az utolsó pillanatban készülődni. A te hibád, ha elkésünk.”

Alternatíva: „Nem szeretek késni, de igazad van. Nem kell mindig olyan korán elindulnunk. Lehetnék egy kicsit rugalmasabb.”

Azáltal, hogy a konfliktus egy részéért vállalom a felelősséget (szeretek korán elindulni), megakadályozom a vita kiéleződését és utat nyitok a kompromisszumos megoldás felé.

Falépítés

A falépítés általában a megvetésre adott válasz. Olyankor használjuk, amikor a vita odáig fajul, hogy az egyik fél úgy érzi elárasztják a fiziológiás ingerek, érzelmileg túlterhelt és teljesen eszköztelen. Ezért inkább kilép a helyzetből, teljesen magába fordul és lezár. Átvitt értelemben falat húz önmaga és a párja közé.

Amikor az egyik fél folyamatosan kritizál a másik fél akkora érzelmi nyomásnak van ezáltal kitéve, amitől nő a pulzusszám, stresszhormonok szabadulnak fel és beindul az „üss vagy fuss” reakció. Elzárkózik, nem reagál, szótlansággal büntet, a másikat figyelmen kívül hagyja. A kutatások azt mutatják, hogy 85%-ban a férfiakra jellemző ez a működésmód. Érzelmileg kivonják magukat a konfliktusokból, míg a nők a vita során érzelmileg elkötelezettek maradnak.

Mit tehetünk másként?

Ideális esetben időben tudatosítjuk magunkban, hogy elértük azt a pontot, amikor hamarosan belekerülünk ebbe az állapotba, ezért leállítjuk a vitát, kilépünk a helyzetből, igyekszünk megnyugodni és csak később folytatjuk a beszélgetést.

– „Nézd, erről már sokszor beszéltünk. Unom már, hogy mindig emlékeztetnem kell arra…”

– „Ne haragudj drágám, hogy közbevágok, de túlterheltnek érzem magam és szükségem lenne egy kis időre. Tudsz adni 20 perc szünetet, utána folytatjuk?”

Ha nem akar ilyenkor felrobbanni az ember akkor jobb, ha szünetet tart és csak utána tér vissza a beszélgetéshez. Érdemes már előre megállapodni egy egyezményes jelben, amit ilyenkor lehet használni szünet kérésére. Kb. 20 percbe telik mire a test visszanyeri a nyugalmi szintjét. Ezalatt érdemes valami önmegnyugtató tevékenységbe kezdeni, mint például a zenehallgatás, olvasás vagy testmozgás. Nagyon hasznos ilyenkor az előre begyakorolt relaxáció, imagináció, légzésgyakorlat. A saját és partnerünk mentális egészsége nagy szerepet játszik a párkapcsolat egészségének megőrzésében. Ezért fontos az öngondoskodás (elegendő alvás, táplálkozás, testmozgás, a szenvedélyekre fordított idő) és az önmegnyugtatás képességének elsajátítása.

Törekedjünk a kommunikáció során a negatív pozitív interakciók 1:5 arányú fenntartására. Pozitív interakció a humor, az empátia, a megerősítő testbeszéd (pl. szemkontaktus, bólintás). A negativitás nem romboló mindaddig, amíg ez az arány fennmarad és a fenti interakciók nem jelennek meg.